Annette: Utálta volna Velencét.
Bernadette: Imádta volna Velencét.
Annette: Nápolyt pedig imádta.
Bernadette: Nápolyt pedig utálta.
Annette: Caprit, Caprit utálta.
Bernadette: Caprit? Caprit imádta.
Annette: Rómát, Rómát imádta.
Bernadette: Rómát, Rómát imádta.
Annette: Velencét utálta volna.

Szeretteink elvesztése szomorú. (Jó esetben.) Örökségen túl olykor végakaratokat is hagynak ránk. Normális esetben normálisat. (Teljesíthetőt.) Ami már a túlélők lelkiismeretén múlik, hogy teljesülnek-e. Olyan is van, hogy mi magunk akarunk a végakarat lenni. Megtenni azt, ami nekünk fontos vele kapcsolatosan. Amire ő is elégedetten csettintene.

Annette és Bernadette, a két testvér színházba megy. Pintert néznek (dögunalmas angol, mire kapott ez Nobel-díjat?) Mamájuk (92 éves) kórházban van. Egyszer mennek színházba, és akkor is, tessék. (hát nem meghal?). Csitriként világvége-veszteségként megélték még Gerard Phillipe (ki hozzá Brad Pitt! …) halálát is. Szóval már ők se mai csirkék (tyúkok). Papájukat is rég eltemették, de, hogy hová, (tényleg, hová?) arra már mindketten csak uszkve emlékeznek. Csípőből bármikor elénekelnek egy Aznavour-chansont, de hogy hol is van a temető… (és a papa melyikben?) hát azt már elég vastag a homály takarja be. Ám a végtisztesség kötelez.

Nyakukba veszik Franciaországot, és a mamával egy kekszesdobozban nekiindulnak családegyesíteni. Temetőről temetőre. Végülis, nem lehet olyan sok Amiens-ben (vagy de?). Ha kell, mennek ők busszal. Na de ki vezessen (inkább)? És melyik pedál lehet a fék?